Máté betegsége 2017. júliusában kezdődhetett, (ekkor nem egészen 5 éves volt), illetve addigra lett egyetlen tünete, az esti hasfájás, ami mindig vacsora után jelentkezett, azt gondoltuk, teleette magát. De nem lehetett erősebb fájdalom, mert amint ez a mondat elhangzott, ---fáj a hasam-, rá maximum kettő percre szaladt a kertben lévő trambulinba ugrálni.
2017. augusztus elején elmentünk nyaralni, majd a nyaralás utolsó estéjén ismét elhangzott, hogy fáj a hasa, de ugyanúgy szaladt játszani a nyaraló kertjébe. Másnap reggel ébredés után szólt, hogy megint fáj a pocak, ilyen még sosem volt, azonnal indultunk a háziorvosunkhoz (akinek örökké hálásak leszünk a gyors intézkedésért), aki fél órán belül a Bethesda Kórházba küldött bennünket. Nagyságrendileg két óra ott tartózkodás és vizsgálat után tovább irányítottak bennünket az I. sz. Gyermekklinikára, ahonnan egy gyors ultrahang vizsgálat után közölték a rossz hírt…biztosan daganat, azonban az efféle esetekkel a II. sz. Gyermekklinika foglalkozik, így oda irányítottak bennünket. Gondosan leegyeztettek mindent, így a II. sz. Gyermekklinikán már vártak minket. Az I/b osztályon feküdtünk, Dr. Csóka Mónika irányítása alatt gyógyult Máté. Egy gyors vérvétel után közölték, hogy mi most bizony valószínűleg elég hosszú időre itt ragadunk. Ez egy csütörtök estén történt, pénteken már MR vizsgálat, szombaton Máté már szteroidot kapott, mert a daganat villámgyorsan növekedett, óriási lett a hasa és nehezen vette a levegőt is. Betegsége, mely Burkitt-lypmhoma (volt ), egy nagyon agresszíven növekvő daganat típus, viszont amilyen gyorsan növekszik, meglehetősen jól reagál a kemoterápiás kezelésekre. Mindent pontról pontra elmondtak, mindig tudtuk mi fog történni és mi lesz a következő lépés. Hétfőn beültették a centrális kanült (port) szerdán pedig kikerülve az intenzív osztályról megkezdték az 5 blokkból álló kemoterápiás kezeléseket. Az elsőnél csontfájdalom jelentkezett, de azonnal érkezett rá segítség, minden problémára azonnal reagáltak az orvosok és nővérek hihetelen szakértelemmel, türelemmel és segíteni akarással. Afféle, tudod, hogy a legrosszabb, ami történik a gyermekeddel szituáció, de tudod, hogy minden fegyvert megkapsz.
Az ember sosem gondolja, hogy ez vele vagy a családjában ez előfordulhat. Családunkban sosem volt semmiféle daganatos megbetegedés…egészen 2017-ig. Ilyenkor összeomlik a világ. Azonban a család és mindenki, aki kapcsolatban van velük, barátok, ismerősök, egy emberként kezdenek tevékenykedni, keresni a lehetőséget a segítségnyújtásra, hogy az a gyógyulás mihamarabb eljöhessen. Mindenki kiveszi azonnal a részét, apa, tesó, anya, nagyszülők, nagynénik, nagybácsik, barátok. Hihetetlenül megható ez a borzalom közepén. Van, aki a jelenlétével támogat, van aki vagány sapkáért szalad a hulló hajacska helyzet vidámabbá tétele érdekében, van, aki gyógyító, erőt adó karkötőt készít. Van, aki azt keresi és szervezi, hogyan segítheti financiálisan is a családot. Nem tudod, merre indulj, az egyetlen biztos pont a félelem, ami minden percedben veled van, ami minden porcikádba bekúszik, azonban bármennyire is borzalmas ez a helyzet, a Klinikán végtelenül elkötelezett orvosok és nővérek, alapítványi dolgozók, önkéntesek dolgoznak, akik pontosan érzik, a lelked minden rezdülését. A második blokk kemoterápiás kezelés teljesen tönkretette Máté nyálkahártyáit, nagyon lefogyott, napokon át nem bírt enni, szinte mozogni sem akart. Majd egy hétig csak feküdt, nem akaródzott a kis örökmozgónknak még a kisujját sem megmozdítania. Rettegtünk, hogy melyik irányba dől el a mi kis sorsunk. Az osztály dolgozói hihetetlen energiát fektettek abba is, hogy erőt adjanak. Legyen az akár egy ölelés, pár jó szó. Emlékeszem, mikor a mélyponton voltunk ennél e blokknál minden szinten, egy kislány jött kontroll vizsgálatra, aki pár hónappal előttünk ugyanitt feküdt ugyanezzel a betegséggel. Beengedték hozzánk a kislányt, hogy integessen egyet és mondták, hogy Ő pontosan ugyanebben a helyzetben volt. A kislány gyönyörű, mosolygós, óriási szemekkel és igazi huncut mosollyal, amin nyoma nem volt az elmúlt hónapok megpróbáltatásainak. Ez akkora erőt adott nekünk, hogy lehet más, hogy lehet sokkal jobb, illetve az ember azt érzi, csak jó lehet ezután. Aztán jöttek a sejtek és helyreállt a rend, rendbejött a nyálkahártya, többször kapott vért (ami nagyon megérinti az embert, mikor egy számunkra ismeretlen ember jóvoltából gyógyulhat a gyerkőcünk…szívszorító) és trombocitát….itt eltelt egy hónap már a kórházban, hazaengedtek, Máté rengeteget fogyott, elővettük újra a régen nem használt babakocsinkat, szörnyű látvány volt 5 évesen újra babakocsiban látni, de tudtuk, hogy ez átmeneti állapot. Láttuk, hogy küzd és akar - és próbál jókedvű maradni. Maradéktalanul szót fogadott, (oké, a szteroidos kezelés alatt kicsit feszültebb volt néha a kelleténél) bevette a gyógyszereket. Aztán a harmadik-negyedik-ötödik kemó is lement, az eddig említett mellékhatások nélkül. Idén októberben volt 5 éve, hogy befejezte a kemoterápiás kezeléseket, azóta tünetmentes és nincs más lehetőség, így is marad. Egy ilyen rettentően ijesztő és mindenkit próbára tevő betegség és kezelések után -amennyire lehet- hihetetlen, bár végtelenül jó emlékekkel tértünk haza…Sosem feledjük, mikor a bekerülésünk után két héttel volt Máté 5. születésnapja, reggel, mire felébredtünk, a nővérek teleragasztották boldog születésnapot felirattal és Máté kedvenc mesehőseivel a kórtermet. Azt a jóságot, türelmet, szeretetet míg élünk, hordozzuk. Mikor Máté az első adag vért kapta, akkor fogadtuk meg szintén családilag, hogy rendszeres véradók leszünk. Ez azóta sem változott, csodás érzés másoknak segíteni úgy, hogy tudod, volt, amikor más segített neked. Tulajdonképpen a gyermeked életét menti meg …. Mi végtelenül szerencsések voltunk, nem egész 3 hónap alatt befejeztük a kemoterápiás kezeléseket, azóta kontroll vizsgálatokra járunk vissza és ölelkezni, összemosolyogni a Doktornővel és a Nővérekkel. Pontosan tudom, hogy „pusztán” a gyógyszerek nem hoztak volna ekkora eredményt. Itt mindenki szíve is bekerül a gépezetbe.
Most, hogy letelt az 5 év, valahol a lelkem legmélyén egy picit megnyugodtam, de a félelem úgy érzem, hogy életem végéig elkísér, bármennyire is szeretném letenni. A kórházi kontrollok alkalmával, ahogy egyre messzebb megyünk az időben a kezelések végétől, kevésbé izgulok és kevésbé félek, az aggódás viszont megmaradt. Csak bízni tudok benne, hogy egyszer ez elmúlik. Nagyon várom... 
