Történetek

Mihael, 30 éves, akut mieloid leukémia túlélő Horvátországból

17 éves koromban hirtelen egyre gyengébb lettem, néha már járni sem bírtam. Sápadt voltam, sokszor hiányoztam az iskolából, míg egyszer az egyik orvos már azelőtt aggódva tette fel a kérdést, hogy mi van velem, hogy egyáltalán leültem volna elé. Megérzett valamit, és kivizsgálásra küldött. Pár nap múlva közölték, hogy valamilyen gond van a véremmel, amivel hosszabban kell majd kezeljenek, de semmi több nem hangzott el. Nem gondoltam semmi súlyosra, nem is féltem.

Volt egy barátom, aki leukémiával küzdött, de csak annyit tudtam, hogy egy ideig nem járt iskolába, semmi aggasztót. És utólag örülök is, hogy előre nem tudtam semmit a kezelésekről vagy a betegségről, biztosan rossz hatással lett volna rám. 

Ahogy aztán telt az idő, láttam és tapasztaltam a kezelések hatását, óhatatlanul szorongani kezdtem, de ettől senki nem menekülhet. Az első szobatársam sajnos elvesztette a küzdelmet, és mivel előtte egy hónapig együtt laktunk, és 24 órában együtt voltunk minden bajban, ez nagyon megviselt. Még az életkedvem is elhagyott. Ilyenkor nagyon fontos, hogy ne zárkózzunk be! Nekem például, ha beszélgettem vagy hülyéskedtem a nővérekkel a folyosón, nagyon sokat segített. Ugyanígy, ha a többi beteggel együtt lehettem. Ha beszélhettem velük arról, amin keresztülmentünk, mindjárt sokkal jobban éreztem magam. Mostanra a szülők szerepét is máshogy látom, tudom, hogy min mennek keresztül, hiszen őket mindenbe beavatják, mégis igyekeznek ezt nem kimutatni. Mikor a szüleim hozzám bejöttek, mindig derűsek voltak, és nekem is jó kedvem lett tőle. Hozták a híreket, jókívánságokat, akár apró ajándékokat a kintiektől. Ha azt láttam volna, hogy aggódnak vagy félnek, én is sokkal jobban megijedek. A baráti társaságom is folyamatosan keresett, továbbra is mindenbe bevontak, beavattak, és az az érzés, hogy nem vagyok elvágva teljesen a külvilágtól és lesz hová visszatérnem, erőt adott. 

A félelem és a fájdalom sokkal elviselhetőbb, ha megoszthatod valakivel, és vigaszt jelent, hogyha tudod, hogy amin keresztülmész, már másokkal is megtörtént. Én legboldogabb mindig otthon voltam, ha kétkezelés között hazaengedtek egy kicsit. És emlékszem, mikor mobiltelefont és laptopot kaptam, milyen határtalan volt a boldogság!

A kezelések befejeztével aztán mindenki nagyon óvatosan bánt velem, vigyáztak rám, óvtak mindentől. Mivel a csontvelőtranszplantáció alatt sok komplikációtól szenvedtem, nagyon sokat segítettek is. Ilyenkor tudod meg, milyen fontos a család, a barátok közössége.

Gyermekként, tinédzserként azt hiszed, már mindent tudsz. Fogalmad sincs még, hogy az élet pillanatok alatt megváltozhat, és egyik pillanatról a másikra talán csatába kell menned, harcolnod kell önmagadért. A szembesülés a daganatos betegséggel az egész életszemléletedet megváltoztatja. Immár minden lépésemet megfontolom, vigyázok magamra, és több tisztelet és tolerancia van bennem mások iránt. Már tudom, milyen nehéz terhet viselnek a szülők, hogy mi mindent kibírnak a gyermekeik érdekében, mi mindent feláldoznak és hogy harcolnak. És tudom, milyen fontosak a barátságok, és meg is szűröm őket aszerint, hogy ki az, aki valóban mellettem áll, mikor szükségem van rá. 

Ha daganatos beteg leszel, az tönkre is tehet, de dönthetsz úgy is, hogy valami jóra használod. Én így tettem. Megtanultam értékelni a kis dolgokat is, megtanultam értékelni a barátokat. Így léptem be a Krijesnica (Szentjánosbogár) nevű szervezetbe, ahol csupa hozzám hasonló fiatal van, és hatalmas segítséget jelentünk egymásnak. Ők egy egész új világot mutattak meg nekem. Sok helyen, sok országban jártam velük, sok dolgot megtapasztaltam. Folyamatosan próbálom megismerni magam és közben segíteni a többi érintettet. Megtanultam, hogy ha egy kis részt is adok csak magamból valaki másnak, neki az talán az egész világot jelenti. És ez a betegség nélkül ma biztos nem így lenne…