7 éve tünetmentesek vagyunk!!! Milyen nagyszerű érzés!
Minden pillanatban szárnyalnom kellene a boldogságtól, igaz?
Aláírtam ám minden beleegyező nyilatkozatot. Kemoterápiához, sugárkezeléshez, műtéthez, immunterápiához. Elolvastam és tudatában voltam a rövid- és hosszútávú mellékhatásoknak, de tudtam, hogy csak így adhatok Evának esélyt, hogy életben maradjon. Ha a gyermeked élete a tét, nem gondolsz a késői mellékhatásokra – bármit megtettem volna akkoriban, hogy a kis csillagom mellettem maradjon. „Majd átkelünk a folyón, ha a partjára értünk” – gondoltam.
Hát, most itt vagyunk, és el kell mondjam, a helyzet nem éppen fényes. 16 hónapnyi kezelés után – amiben volt kemoterápia, még több kemoterápia, nagydózisú kemoterápia, 11 órás műtét, sugárterápia és fél év immunterápia – Evát végre tünetmentesnek nyilvánították. A legjobb hír volt, amit valaha hallottam. Nálunk, az Egyesült Királyságban a gyerekek megkongathatják a „vége a kezelésnek” harangot, amit mi is büszkén megtettünk, és mondhatom, életemben olyan boldog nem voltam még. Az orvosok és a nővérek sorfalat álltak neki, ahogy elhagytuk a klinikát, és meg is érdemelte.
Aztán viszont egyedül maradtunk. 16 hónapon át az életünk kizárólag a kezelések körül forgott. A nővérek még otthon is segítettek nekünk, a legjobb barátainkká váltak, és sokszor az egyetlen társaságunkat jelentették. Aztán eltűntek. Mondván, élhetjük újra a normális életünket. Csakhogy senki nem mondta el, hogy hogyan. Az addigi keretek megszűntek. Az orvosok és nővérek, akik addig 24 órában mellettünk álltak, minden kérdésünkre válaszoltak, és a biztonságot jelentették, egyszer csak már nem voltak ott. A mentőmellény lekerült, és ott találtuk magunkat a mélyvízben, úszni kellett. Mi inkább fuldokoltunk. Megterhelő időszak volt.
Eva óvodába ment, és annyi idő után, amit addig kettesben töltöttünk, ez engem nagyon megviselt. Számomra nehezebb volt visszatérni a normális életbe, mint a kislányomnak. Neki eljött végre a gyermekkor, a barátok és a játékok izgalma. Engem viszont ez az időszak érzelmileg nagyon megviselt. És minden kontrollvizsgálat előtt hetekig szorongtam. Meg voltam győződve róla, hogy ezúttal rossz hírt fogok hallani. Ezt a jelenséget scanxiety-nek nevezik, és nagyon gyakori az onkológiában. Eva minden egyes panaszára, legyen az egy egyszerű has- vagy fejfájás, azonnal arra gondoltam, hogy biztosan visszaesett. Nagyon sok időbe telt, míg újra egyszerű gyermekbetegségként tudtam kezelni ezeket. Szerencsére mindez idővel sokkal jobb lett. Bár a helyébe újabb nehézségek jöttek. A késői mellékhatások. Például gondok vannak Eva fogaival, vannak tanulási és viselkedészavarai. Néha rosszkedvű és meglehetősen zavarja a pocakján a műtét hege. És az, hogy alacsonyabb a társainál. És tartok tőle, hogy mi van, ha ez még csak a kezdet. Lehetnek gondjai a hormonális fejlődésével, a tüdejével, szívével, veséjével. Őszintén szólva én gyakran szorongok, hogy a harcnak még messze nincs vége.