Sziasztok, az én nevem Dodó! 2010-ben születtem és kétéves koromban fedezték fel a daganatomat. Igazán nem is emlékszem rá, csak gondolom, hogy nagyon rossz volt. Látom, hogy mikor anyukámék azokat a képeket mutatják, sokszor dühös vagyok rajtuk. De azt is tudom, hogy úgy éreztem, hogy a kórház a második otthonom, hogy szerettem ott lenni, csak azt nem szerettem, amikor megszúrtak és amikor nem engedték, hogy ott legyenek velem a szüleim.
Sokszor mondják, hogy nagyon szerencsés dolog, hogy nem emlékszem rá. Igazából, mikor nézem a képeket, nagyon furán érzem magam, de képes formában beugrik, hogy mi volt akkor, pedig azt hiszem, egyébként nem tudnék egy szót sem mesélni róla.
Most már hatodikos vagyok, és bár járunk még vizsgálatokra, egyre jobban kezdem elfelejteni, hogy mi is volt. Amikor elsős lettem, a többiek még nem tudták, hogy beteg voltam kiskoromban, de aztán másodikban egyszer csak elmondta az osztályfőnököm az egyik órán mindenkinek, mert az anyukája előző nap halt meg daganatos betegségben. Így szóba került és így tudták meg mindannyian, hogy én is az voltam. Attól elég rosszul éreztem magam. Pár lány persze már előbb tudta, mert amikor játszottam és fejjel lefelé voltam, felcsúszott a pólóm és meglátták a műtét helyét a hasamon. Kérdezgetni kezdték, hogy mi történt, és természetesen jól esett, hogy így aggódnak értem, de mindig lefagytam és azt gondoltam, hogy most folyton rólam fognak beszélgetni, és csúfolni fognak. Végül elhatároztam magam, és mégis elmeséltem nekik, hogy 2 évesen rákos beteg voltam. Szerencsére épp fordítva sikerült, kedvesek voltak és nem is nagyon beszéltünk erről többet. Nagyon örültem neki! 😊 Azt például nem szeretem, mikor kontrollokra megyek a kórházba suli idő alatt és kérdezgetik, hogy hol voltam. Olyankor még mindig furán szoktam érezni magam, nehéz megmondani, hogy miért voltam orvosnál.
Amikor már meggyógyultam, készült rólunk egy újságcikk anyukámmal, és eleinte nem mertem elolvasni, mert tudtam, hogy szomorú lesz, aztán pár hónappal később elkezdtem, és már az első lapnál elkezdtem sírni, mert annyira sok emlék jött fel. Anyukámékat is nagyon sajnáltam, hogy ők mit élhettek át akkor.
De jó dolgok is vannak benne! Sok barátunk van a kórházból, akikkel találkozni szoktunk. És az is, hogy a családtagjaim szerintem sokkal többet foglalkoznak velem. Már a kórházban is sokat játszottak velem, sok-sok Aranyhajat nézhettem. És azt is igazán szeretem még most is, mikor a doktorok foglalkoznak velem, vizsgálnak vagy viccelődnek velem. 😊
Én ennyit gondoltam mondani. Köszönöm, hogy elolvastátok! 😊