Sziasztok! András vagyok, 17 éves és 4 és fél éve gyógyultam ki a Ewing szarkómámból. Amikor beteg voltam, nagyon aggódtam és féltem, hogy milyen lesz az élet a gyógyulás után...
Tizenkét éves fejjel nehezen tudtam elképzelni, hogy lehetek újra a fiú csapat tagja az osztályban, ha nem tudok focizni. Szerencsére ezek az aggodalmaim nagyrészt alaptalanok voltak és idővel remekül sikerült visszailleszkednem a korábbi közegembe, persze kellett hozzá egy év, hogy megtaláljam a helyem újra. Az iskolába tapasztalataim szerint könnyű visszaszokni, mert napi 6-7 óra az iskolában hamar hozzászoktatott a tanuláshoz. Azt tudom mondani, hogy semmiképp ne féljetek visszamenni az életbe, mert hiába jár a betegség elszigeteléssel, azok, akikkel előtte jóban voltál, izgulnak érted és várnak vissza. A betegség utáni élet azért természetesen nehézségeket is hordoz magában, elég sok nyomot hagyott rajtam is a betegség: 6 cm hosszkülönbség a két lábam között, gerincferdülés, csavarok a lábamban, hegek és hasonlók. Bár ezek a dolgok igencsak megnehezítik az életemet, igyekszem a dolgok pozitív oldalát nézni.
Először is itt vagyok, élek, ez önmagában csoda. A betegségem alatt rengeteg kedves, jófej embert ismertem meg, sorstársakat, orvosokat, nővéreket, önkénteseket. Aztán miután megerősödtem, elkezdtem nyári táborokba járni, amik talán a legjobb dolgok a betegség utáni életben. Ezekben sok új embert ismerhetsz meg, mind a táborozók, mind a segítők nagyon kedvesek és mindenki azon van, hogy minél jobban érezzük magunkat. A táboroknak köszönhetően rengeteg barátot szereztem és, ha talán évközben nem is beszélünk sokat, a táborokban mindig remekül szórakozunk. A betegség után a legtöbb helyen el kell magyarázni, mi történt, milyen egy ilyen betegség, de ezekben a táborokban nem, olyan mint egy sziget, ahol nem számít se múlt se jövő, csak, hogy minél boldogabban teljen az a hét, amíg ott vagyunk.
A betegség után sokszor kérdeztek a betegségemről, de ezt igyekeztem mindig jól kezelni, mert senki nem rosszindulatból kérdez és nem azért, hogy felkavarjanak, hanem mert szimplán kíváncsiak, ezért igyekeztem mindig kedvesen elmesélni, hogy is történt.
Beszéltem erről rádióban és podcastben is és azt remélem, ha nyitottak vagyunk mások felé ebben a témában, sok tévhitet eloszlathatunk. Azok számára, akik még kezelődnek némi megnyugvást ad, hogy van élet a betegség után és lehet boldog, teljes életet élni attól függetlenül, min mentünk keresztül.